M. BASILEA SCHLINK

Evangélikus Mária Nővéri Közösség

Darmstadt–Eberstadt

1987. február

BÉKE,

MINDEN ÁRON?

Assisi 1986

 

Egy soha eddig nem volt esemény

zajlott le 1986. október 27.-én Assisiben: egy rendkívüli, soha eddig nem volt, nagy visszhangot kiváltó esemény – egy „világtalálkozó a békéért”.

Hiszen a világon mindenki békére vágyik, és ha ez a béke imádsággal valóban megszerezhető, miért ne lenne egy ilyen találkozó csodálatos dolog? Ezért talált II. János Pál pápa – már 1986 januárjában a keresztények egységéért tartott imahét záróbeszédében elhangzott keresztényeknek és nem-keresztényeknek egyaránt szóló – meghívása egy Assisiben tartandó imatalálkozóra nyitott fülekre. A pápa a világ népességéhez apellált, hogy mindenki szálljon síkra a béke megvalósításáért, mert egy valódi béke megteremtése minden nép eltökélt szándékát követeli meg. Arra szólította fel a keresztényeket és minden jóakaratú embert, hogy az ENSZ által meghirdetett „béke évében” ennek a tervnek a megvalósulásáért imádkozzon. (KNA/ÖKI/1986/7/6) A pápa meghívására azonnal megjöttek a kedvező válaszok. Többek között az Egyházak Világtanácsa is kinyilvánította „nagy érdeklődését”, a Német Evangélikus Egyház pedig kijelentette, hogy ezt a javaslatot „kedvezően fogadják”. (epd/ZA 1986, Nr. 30. és l9.)

 

Így adódott, hogy erre a világtörténelemben eleddig példa nélkül álló együttlétre egy szép októberi napon (1986. október 27-én) Assisiben valóban megjelent több, köztük 30 nem-keresztény, vallásközösség mintegy 150 képviselője. És e napnak estéjén „a vallási vezetők megelégedéssel nyugtázták, hogy nyolc órán át a világnak valami nagyon fontosat demonstráltak, mégpedig azt, hogyan valósítható meg imádság által egy kis darab béke.” (epd/ ZA 1986 Nr. 207)

 

De kik is voltak azok, akik ilyen szépen összejöttek, hogy „a békéért” imádkozzanak? Ott voltak az ortodox és az ősi keleti egyházak küldöttei, a Lutheránus Világszövetség, a Reformált Egyházak, a Metodista Világtanács és a Baptisták Világszövetségének megbízottai. Az anglikán egyházat a Canterbury-i érsek és az Egyházak Ökumenikus Világtanácsát a főtitkáruk képviselte. Velük együtt a különböző keresztény hitközösségekből összesen 51 küldött vett az imatalálkozón részt.

Hogy keresztények – nevük és hitvallásuk korlátain felülemelkedve – közös imádságra jönnek össze, nos ez magában véve örvendetes dolog, különösen mindazok a Krisztus testén belüli ellenségeskedések után, melyek Jézus üzenetének szavahihetőségét oly gyakran megkérdőjelezték. De rajtuk kívül meghívottak voltak, és el is jöttek: nemcsak a zsidók, hanem a mohamedánok, a buddhisták – így a Dalai Láma mint a tibeti nép feje –, a hinduk, a szikhek és a sintoisták, az indián sámánok és az afrikai varázslók, vagyis olyan vallások képviselői, melyek tanaihoz a kígyószellem-idézés, megszámlálhatatlan isten tisztelete, démon-idézés és más egyéb hasonló dolog is hozzátartozik. E tényeket tekintve joggal nevezik hát az Assisi-i világ-imatalálkozót „az emberiség történelmének egyik nagy fordulópontjának”, és joggal mondják, hogy „ez az elgondolkodtató esemény” „egy új idő kezdetét” kell jelentse. (L’Osservatore Romano német-nyelvű kiadás, l6. évjárat Nr. 48 – 1986.11.28. 2. o.).

És valóban, itt tényleg valami „eddig soha nem volt” esemény ment végbe. Ezért lehetett a sajtóban ilyen beszámolókat olvasni: „Turisták, kíváncsiak, jámbor hívők…bámulva nézik, ahogy a Szent György templomban két indián teljes tolldíszben a béketűrés szellemét hívja le a jóakaratú emberekre…, érdeklődve hallgatják, ahogy a Santa Maria Maggiore templomban hinduk, szikhek és janaiták a békéről vallott elképzeléseiket kifejtik…, és a Szent Péter templomban buddhista szerzetesek liturgiájának tömjénfüstjét szagolják.” (Frankfurter Allgemeine Zeitung 1986.10. 28.) „Lám, a régi Szent Péter templomban a kereszt mellett buddhista imazászlók lengedeztek, az oltáron pedig a tabernákulum mellett Buddha-szobor állt, a gyertyák mellett füstölő-pálcikák égtek, a harang helyett gong kondult meg, és nem gregorián énekek csendültek fel, hanem buddhista szutrák. Mindenki érezte, hogy a hindukat, keresztényeket, mohamedánokat, zsidókat, szikheket, buddhistákat, párszikat és az afrikai természethivőket egy közös vallási kötelék fűzi egybe.” (Rheinischer Merkur, 1986. 10. 31.) „Az afrikai természet-vallások képviselői különösen eredeti imádságokat adtak elő: egy 90 éves fetis-pap a Togo-tó szent erdejéből a mennydörgés és más természeti erőkhöz való fohászkodásába a Vatikánban megvalósuló békéért szóló kérését is belefoglalta. Egy tolldíszes észak-amerikai indián törzsfőnök minden jelenlevőt meghívott, hogy szívja el vele a békepipát.” (L’Osservatore Romano. Nr. 45. – 1986. 11. 7. 4. old.)

 

Miután minden vallási csoport külön-külön a neki kijelölt helyen elmondta ún. imáit következett a nap fénypontja: a Szent Ferenc Bazilika altemploma előtti téren megrendezett közös ima. Mint ahogy már reggel a Santa Maria degli Angeli-ben megtartott köszöntőnél, az egyéb vallások képviselői itt is a keresztény egyházak tagjai mellett foglaltak szorosan helyet. És most ugyanabban a kultikus ünneplésben, melyben a keresztények a háromszemélyű egy Istenhez imádkoztak, ők Allahhoz, Buddhához, Brahmához, Wisnuhoz, őseik szelleméhez, a „Nagy Szellemhez”, „Földanyához” és a négy szélhez fohászkodtak.

 

Mindent a békéért

Miért is jöttek mind ezek az emberek erre az imatalálkozóra össze? II. János Pál pápa reggeli köszöntőjében kijelentette, hogy ennek a történelmi találkozónak az a feladata, hogy „egy békés világ előképe” legyen, és azért kerül megrendezésre, „mert meg vagyunk győződve róla, hogy nekünk… imára, esdeklő, alázatos és bizalommal teli imára van szükségünk, hogy a világ végre a valódi és tartós béke helyévé váljon.” (L’Osservatore Romano. Nr. 45. – 1986. 11. 7-9. old.)

Ezek szerint tehát a pápa úgy gondolja, hogy a világot a tartós béke színterévé lehet tenni. Pedig azt, hogy ez nem lehetséges, a Szentírás világosan kimondja: ennek a világnak csak Jézus tudja újraeljövetelekor a békét meghozni. És legeslegkevésbé a bálványokhoz és démonokhoz való folyamodás az, ami békét hozhat a népek számára. De mivel manapság minden az „evilági” béke érdekében történik, melyet mindenképpen el kell érni, e békéért a keresztények még hitüket is készek feláldozni, mely szerint csak egy Isten létezik, csak egy Megváltó: Jézus Krisztus, tehát egyedül Hozzá fohászkodhatunk.

Minekutána az nyilvánvaló, hogy a pogány vallások hívei nem az egy igaz Istenhez imádkoznak, II. János Pál pápa más közös vonásokat keres a vallások között. A világima-nap záróbeszédében ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Az imának van egy olyan dimenziója, mely még a vallások tényleges különbözőségében is megpróbálja a minden emberi erő felett álló hatalommal való kapcsolatot kifejezni…”. Tekintve „a béke követelését… az emberiség túlélésének problémájával két dolog igen fontos jelentőségűnek tűnik, és ez a két dolog mindannyiunknál közös. Az első az erkölcsi lelkiismeret belső szükségszerűsége, mely lelkünkre köti, hogy tiszteljük az emberi életet… A második közös vonás az a meggyőződésünk, hogy a béke elérése magasan meghaladja az emberi erőt, különösen a világ mai helyzetében, és hogy ezért forrása és megvalósítása egy olyan valóságban keresendő, mely mindannyiunk fölött áll.” (L’Osservatore Romano, a. a. O. Nr. 45 –1986. 11 .7-10. old.)

Ezek szerint tehát, a különböző vallási vezetők békéért való fohászánál olyan imáról van szó, mely egy „minden emberi erő fölött álló hatalomhoz” fordul, melybe – a pápa szerint – a bálványok és a démoni erők is beletartoznak. Ezért a békéért tehát, mely úgyis csak utópisztikus, igen nagy árat fizetünk. Istent többé nem tekintjük az egyedül igaz Istennek, Jézus Krisztust a Megváltónak, Aki egyedül jelenti az utat Istenhez.

 

Holott a Szentírás világosan kijelenti: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindenek felett van, mindent áthat és mindenben jelen van”, vagyis a Mi Urunk Jézus Krisztus Atyja (lásd: Ef 4,6). „Bár beszélnek istenekről az égen és a földön – tudniillik sok istenük és sok uruk van –, nekünk azonban egy az Istenünk: az Atya, akitől minden származik, s mi érte vagyunk” (1 Kor 8,5-6). És a 95. zsoltár 5. versében ez áll: „A pogányok minden istene haszontalan bálvány.” Ezért mondja Pál apostol: „Ezért, kedveseim, óvakodjatok a bálványimádástól! … Amit a pogányok áldoznak, nem Istennek, hanem a sátánnak áldozzák. Igazán nem óhajtom, hogy közösségtek legyen a gonosz lelkekkel.” (1 Kor l0,14 és 20)

A Szentírás egyértelműen óva int: „Ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel. Mi köze az igazságnak a gonoszsághoz? Vagy hogyan fér össze a világosság a sötétséggel? Hogyan egyeznék meg Krisztus Béliállal? Vagy mi köze a hívőknek a hitetlenekhez? Hogyan tűri meg Isten temploma a bálványokat? Hiszen ti az élő Isten temploma vagytok, amint Isten mondja: «Közöttük lakom és közöttük járok, Istenük leszek, ők meg az én népem. Ezért távozzatok közülük, s váljatok el tőlük, mondja az Úr, s tisztátalant ne illessetek. Akkor fölkarollak titeket»….”
(2 Kor 6,14-17)

Milyen világos tehát Isten követelése: különüljetek el tőlük! Távozzatok el körükből!

Mit használhatnak ezek után a bálványimádók fohászai a békének? Hiszen írva vagyon: „Ha kiáltasz: szabadítson meg téged bálványaid sokasága; mindnyájukat szél viszi el, szellő kapja fel: de aki bennem bízik, örökségül bírja a földet és örökli szent hegyemet.” (Iz 57,13)

 

A béke hamis alapja

De hogyan volt egyáltalán lehetséges egy ilyen, keresztények által megrendezett imatalálkozó létrejötte, mely ennyire ellentétben áll a Szentírás tanúbizonyságával? Ez azzal a modern beállítottsággal függ össze, melyet nemcsak a római katolikus Egyház feje képvisel: így például IV. Ignác ortodox pátriárka, az Egyházak Világtanácsa hét elnökének egyike, Genfben 1987. január 16. és 24. között megtartott választmányi ülésen a különböző vallások és világnézetek közötti együttműködésre szólított fel. A keresztények feladata „újraegyesülve az utat ehhez a (spirituális) transzcendenciához feltárni együtt munkálkodva a felvilágosult humanistákkal és más vallások híveivel…” – mondta. (idea spektrum 4. 1987. 1. 21.)

Ugyanezen a gyűlésen Emilio Castro főtitkár a nem-keresztény vallásokhoz tartozókat „az emberiség érdekében történő konkrét szolgálat közös feladatában” való hozzájárulás felfedezésére szólította fel. Mert szerinte a keresztény valláson túlmenően minden embernek nyitottaknak kell lennie a „másokban megnyilvánuló isteni hatás jeleinek” meglátására. Ő is pozitíven értékelte az Assisi-i béke-imádkozást. (idea spektrum 4. 1987. 1. 21.)

(A 22. Német Evangélikus Egyházi Napon Frankfurtban, mely 1987. június 17. és 22. között – e kézirat lezárása után – zajlott le, ezt a Biblia-ellenes beállítottságot újfent egyértelműen demonstrálták: hivatalos meghívásra első ízben voltak buddhisták és hinduk információs standjukkal jelen, és az egyházi nap programjainak keretében már negyedik alkalommal bonyolították le az „iszlámmal való találkozás” nevű rendezvényt.)

 

A II. Vatikáni Zsinat és II. János Pál pápa első jelentős pápai dokumentuma, az 1979-ben kiadott „Redemptor hominis” (Az emberek Megváltója) kezdetű enciklika óta a római katolikus Egyházban széles tábora van ennek a szemléletnek. Ennek az enciklikának központi kijelentéseihez olyan mondatok tartoznak, mint például: „…az ember – mégpedig kivétel nélkül minden ember – meg van váltva Krisztus által”, és birtokolja „a kegyelemteljes istengyermekség méltóságát és egyúttal az emberi lét belső igazságának méltóságát.” (“Redemptor hominis” 24. és 18. old.) A pápa mindezt a II. Vatikáni Zsinat kijelentéseivel támasztja alá, mint például: „Isten Fia emberré válásával bizonyos értelemben minden emberrel egyesült” (Idézet a II. Vatikánum „Gaudium et spes” című konstitúciójából a „Redemptor hominis”-ban 14. és 21. old.). És II. János Pál pápa tovább folytatja: „Krisztusnak minden emberrel való eme egyesülése önmagában egy misztérium, amelyből «az új ember» létrejön.” („Redemptor hominis” 36. old.)

Bizonyos értelemben ez természetesen igaz: Jézus emberré válása és megváltói műve minden emberért történt – de ez mégsem érvényesül automatikusan minden embernél, azaz függetlenül attól, hogy az illető hisz-e a Megváltóban vagy sem! A pápa teljesen figyelmen kívül hagyja a Biblia igéjét, miszerint a Jézus Krisztus által végbevitt megváltói művet az embereknek szabad elhatározásukból el is kell fogadniuk ahhoz, hogy ezután ebből a hitből a lélek megtérése és újjászületése: e hit gyümölcsei kinőhessenek! „Hit nélkül nem lehet tetszeni Istennek” (Zsid 11,6). II. János Pál tanításában azonban az emberekről általában van szó, és ezzel együtt az „egész emberiség egységéről”. („Redemptor hominis” 12. old.) Jól lehet, beszél a misszionáriusi munkához való elkötelezettségről is, melyben a keresztényeknek fel kellene fedezniük egységüket – ami magában véve üdvözlendő –, de hogy e mögött milyen elgondolás áll, azonnal világos lesz, amint tovább olvasunk: „Ez egységnek köszönhetően mindannyian együtt közeledhetünk annak az emberi szellemnek nagy örökségéhez, mely minden vallásban megnyilvánul, ahogy ezt a II. Vatikáni Zsinat «Nostra Aetate» című nyilatkozata kimondja. Ez egységnek köszönhetően pedig egyúttal minden kultúrához, minden világnézethez és minden jóakaratú emberhez is közelebb kerülünk.” (Idézet a II. Vatikáni Zsinat „Lumen gentium” című konstitúciójából a „Redemptor hominis”-ban 19. old.)

Ezen az alapon kell tehát az Assisi-i világima-találkozót, melyen keresztények és pogányok azonos szintre helyeztettek s így egyesültek, értelmezni.

 

Krisztus melletti hitvallás vagy szinkretizmus?

Nos, itt most néhányan közbevethetik: De hiszen II. János Pál világosan megvallotta Krisztust. – Valóban, záróbeszédében ezt mondta: „…újfent megvallom itt meggyőződésemet, melyet minden keresztény velem együtt oszt, hogy Jézus Krisztusban mint az igaz Megváltóban található meg valódi béke …Alázatosan megismétlem itt saját meggyőződésemet: A béke neve Jézus Krisztus.” (L’Osservatore Romano, a. a. O. Nr.45.-1986.11.7-11.old.) Ám ezek a kijelentések félrevezetőek, hiszen a pápa ugyanakkor azt is vallja, hogy az igazság lelke más vallásokban is működik, („Redemptor hominis” 11. old.), és Krisztus kivétel nélkül minden emberrel valamilyen módon össze van kötve. („Redemptor hominis” 24. old.)

Ezzel a pápa a többi vallást a kereszténységgel egy nívóra helyezi, és ezzel megteremti a feltételeket a szinkretizmushoz, a vallások felszínes összehangolásához!

Egyházi oldalról megjelentek ugyan az Assisi-i imatalálkozót igazolni igyekvő magyarázkodások, melyek a szinkretizmus vádját kellett volna megcáfolniuk – egészen addig a formális megokolásig, hogy a különböző vallási közösségek imáikat nem együtt, hanem egymás után végezték el. De – fűzi hozzá a Frankfurter Allgemeine Zeitung – „a szövegkönyvecske… minden vallás imáit tartalmazza: a buddhistáékétól a keresztényekéig, hogy mindenki könnyebben mondhassa, követhesse a másik imáit, sőt még ennél is többet tehessen, megérinthesse lelkét és gazdagodhasson általa.” (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1986.10.28.) És azok a verbális magyarázkodások, melyek szerint nem „együtt imádkozni” akartak, hanem csak „együtt akartak lenni, hogy imádkozzanak” (L’Osservatore Romano.a.a.0. Nr.44. 1986.10.31.-2.old.) a már említett tények alapján szintén nem állják meg helyüket.

 

Hogy a pápa mily nagyra becsüli a pogány vallásokat, ez az 1986. szeptember 21-én elhangzott az Assisi-i imatalálkozót előkészítő beszédéből is egyértelműen kiderül. Ebben ezeket mondotta a különböző vallásokkal kapcsolatban: „Ez az egyes vallási hagyományokhoz való együttes, mély hűség a mai korban jobban, mint eddig bármikor, a béke előfeltétele.” (L’Osservatore Romano, a. a. 0. Nr. 39.–1986. 9. 26. 1. old.)

Ha azonban a pogányoknak, a bálvány és démonimádóknak vallásuk megtartását javasolják, ezzel egyúttal mindenfajta valódi keresztény missziót is megtiltanak, amit pedig Jézus parancsolt meg nekünk, és amit II. János Pál pápa – ellentmondásosan – más alkalmakkor maga is kihangsúlyoz. Itt azonban a mindenáron való béke kedvéért egy másik nézet szükségeltetik. A béke lesz tehát az az új bálvány, melynek kedvéért még a démonimádókkal is megéri együttműködni.

 

Ami Assisiben a világ-imatalálkozónál koncentrált formában történt, az már ennek előtte is többször, különösen II. János Pál különböző útjain világosan megmutatkozott. Így például, a pápa 1980-ban Brazíliában egy pogány jellegű keverékvallás képviselőit köszöntötte, és az 1985-ös Afrika-utazása során azonnal megérkezése után a mohamedánokkal és a saját hagyományos vallásukat gyakorlók – melyekhez többek között a Voodoo-kultusz hívei is tartoznak – nagy számával való találkozásairól beszélt, akiket ezúttal is tiszta szívéből köszönteni akart. Ezek után animista papokkal felkeresett egy „szent erdőt”, hogy ott imádkozzanak, és más gesztusokat is tett, melyek az ottani természetvallás rítusaihoz tartoznak. 1986 februárjában Indiában, Új-Delhiben a nagy Indira Ghandi Stadionban sok ezer ember előtt egy hindu nőtől homlokára hagyta rajzolni azt a piros pontot, mellyel valakit Shivának, a pusztítás istennőjének szentelnek fel!

                                                                           TOVÁBB