Egyetlen hűséges ember puszta léte már vád a többiek ellen


1. Kérdés: A mai világ, mely szinte teljes egészében az ördög uralmában sínylődik, hogyan szolgálja mégis Isten dicsőségét?

2016. december 22-én került fel a honlapra az „Indefectibilitas = Az Egyház fogyatkozhatatlan” című írás, mely D. J. Sanborn atya 1991-es „Resistance And Indefectibility” című tanulmányára épült, és arra a kérdésre kereste a választ, hogy a mai kilátástalannak tűnő helyzetben, melyik vallási tábor képviseli a katolikus megoldást. Ez a tanulmány azért alapvető fontosságú minden katolikusnak megmaradni akaró ember számára, mert örök üdvössége érdekében elengedhetetlen, hogy azt az egyetlen helyes utat, mely biztosan Istennek tetsző, felismerje és kövesse.
     A szerző fejtegetéseit e mondatokkal zárta: „A szedesvakantizmus alapvető megállapítása tehát az, hogy a Novus Ordo [ami alatt nem csak az új rítus, de mindaz értendő, ami a zsinatutáni szektához tartozik] és a katolikus hit között alapvető különbség áll fenn, hogy e kettőnél két különböző, egymással össze nem egyeztethető vallásról van szó, melyek együtt egyazon egyházban nem létezhetnek egymás mellett. … Azok a rendszerek [és követőik], melyek attól való félelmükben, hogy különben nincs más megoldás, nem szakadnak el a modernista hierarchiától, valójában összekötik a katolikus Egyházat és a modernizmus eretnekségét, két abszolút összeegyeztethetetlen dolgot, melyek ugyanannyira nem egyeztethetők össze, mint Isten és az ördög. A szedesvakantizmus titokba vezet ugyan, de nem ellentmondásba! … Ha a Novus Ordo katolikus, akkor nincs semmi probléma, és nincs semmi értelme egy »tradicionalista« mozgalomnak. Ha a Novus Ordo nem katolikus, akkor szentségtörés a katolikus Egyházat és a Novus Ordot egymással összekapcsolni. Harmadik megoldás nem létezik. … Miközben a szedesvakantizmus az Egyház indefectibilitasanak minden jelentős elemét megőrzi, még sincs abban a helyzetben, hogy a Novus Ordo gonoszságának titkát megfejtse, vagyis hogy megmagyarázza, hogy a Szentszék tartós üresedése miként fogja végül Isten dicsőségét szolgálni, és hogy az Egyház hogyan fogja ezt a rettenetes problémát egy napon megoldani. Mindazonáltal azzal az állítással, hogy az Apostoli Szék üres, a szedesvakantizmus nem esik semmilyen ellentmondásba, szemben a többi rendszer megoldásával.”

Sziénai Szent Katalin Dialógusában írja a következőket [lásd a honlap „Minden, ami a világon történik, Isten gondviseléséből fakad” című cikkét]: „Mert akár akarja a világ, akár nem, ENGEM dicsőít meg. … Úgy hogy a gonoszok, akár akarják, akár nem, az ÉN dicsőségemre cselekszenek, még akkor is, ha az a szándékuk, hogy csúfságot kövessenek el ELLENEM. …. Igazságosságom a Sátánt [a pokolban] ítéletvégrehajtónak rendelte, a földön azonban arra, hogy teremtményeimet megkísértse és szorongassa; nem azért, hogy elbukjanak, hanem azért, hogy győzzenek, és TŐLEM megkapják a győztesek koszorúját. Senkinek nem kell a harctól és az ördög kísértésétől félnie, mert ÉN megerősítem és megadom neki azon akarat erejét, mely FIAM vérében lett megacélozva. Se a démonok, se a teremtmények nem képesek akaratotokat megtörni, mert az a tiétek, és ÉN szabad ítélőképességként adtam nektek.”

„Mert akár akarja a világ, akár nem, ENGEM dicsőít meg”, mondta Szent Katalinnak az Úristen. Ugyanakkor D. J. Sanborn alapos tanulmányából tudjuk, hogy a ma lehetséges egyetlen helyes elmélet, a szedesvakantizmus sem tudja megmagyarázni, „hogy a Szentszék tartós üresedése miként fogja végül Isten dicsőségét szolgálni”. Szent Katalin még abban az időben élt, amikor az ember nem vélte úgy, hogy a világ történéseiből mindent meg kell értsen, meg kell magyarázzon. Ő még azokhoz a nemzedékekhez tartozott, akik sziklaszilárdan hittek Isten mindenhatóságában, mindentudásában, de legesleginkább igazmondásában: ha Ő azt mondta, hogy a világon minden az Ő dicsőségét szolgálja, akkor ez egészen biztosan így van, olyannyira, hogy még a hogyanra sem kell az embernek feltétlenül magyarázatot keresnie.
     Miközben feladatunk, hogy magunkban egyre inkább a régiek megingathatatlan hitét ébresszük fel, hogy a lehetőségeinkhez képest a leginkább visszatérjünk a katolikus századok hitéhez, lelkületéhez, mi mégis „jobban érezzük magunkat”, ha legalább megpróbálhatunk elfogadható magyarázatokat találnunk a megoldhatatlannak tűnő kérdésekre.
     Egy ilyen elfogadható magyarázat lehet a fenti kérdésre a következő tény: A Sátán, akit már Urunk Jézus Krisztus földön jártakor e világ fejedelmének nevezett, mára szinte teljes egészében hatalmába kerítette az egész világot annak minden teremtményével együtt. Jób történetére gondolva, szinte magunk elé képzelhetjük Lucifert, ahogy az emberekre mutatva, győztes magabiztossággal vágja oda az Úristennek: „Látod, hogyan hálálják meg az emberek Fiad áldozatát? Látod, hogy alig telt el kétezer év, és már nem maradt senki, aki hinne Neked, aki Fiadat követné, akit az igazság, a teljes igazság, az út, amit Fiad mutatott meg, bármit is jelentene. Hajlandó vagy végre belátni, hogy én győztem?”

Csakhogy a Sátán kizárólag akkor győzhetne – és ezt ő is tudja –, ha egyetlen egy ember sem marad, aki kitart Urunk mellett – ismétlem: EGYETLEN EGY SEM. Amíg ugyanis egy, azaz egyetlen egy ember hű marad, addig ennek az egyetlen embernek a puszta léte már vád a többiek ellen: Mert már puszta léte bizonyíték arra, hogy igenis mindenki számára megvolt a szabad választás lehetősége! Vagyis hogy még ma is, a lehető legpogányabb világban is, megvan minden ember számára a lehetőség, hogy Istent válassza Sátán helyett, az igazat és jót, a hazugság és rossz helyett. Amíg egyetlen egy hűséges ember létezik, addig a többi többmilliárd nem kaphat felmentést gyávaságára, hűtlenségére, vacakságára, hitványságára, hitehagyására. Amíg egyetlen egy ember van, aki hűséges Urunk tanításához, addig az összes többi viselkedése nem törvényszerűség, nem elkerülhetetlen végzet, hanem aljas árulás. Addig mind a többmilliárd áruló nem valami kivédhetetlen természeti jelenségnek ártatlan, de legalábbis felelősségre nem vonható áldozata, hanem saját aljasságának terméke.

Mi marad tehát mára egy katolikus egyetlen feladata? A saját helyén annak a bizonyos egynek maradni. Olyannak, aki a világ minden megtévesztése, a Sátán minden kísértése ellenére, saját emberi gyengesége legyőzésére Isten kegyelméért könyörögve, a lehető leginkább betartja Isten parancsait, a lehető leginkább Isten törvényei szerint élve a lehető leghűségesebben kitart Urunk Jézus Krisztus mellett, és életével, viselkedésével hangosan, határozottan, szakadatlanul ellene mond a gonosznak, azaz az egész mostani világnak, benne saját tágabb, vagy akár még szűkebb környezetének is. És ahogy Isten Illésnek prófétának, amikor az így panaszkodott: „Emészt a buzgalom az Úrért, a Seregek Uráért! Mert Izrael fiai elhagytak, oltáraidat lerombolták, prófétáidat meg kardélre hányták. Csak én maradtam élve, de most nekem is az életemre törnek”, így válaszolt: „Hétezret életben hagyok Izraelben: minden térdet, amely nem hajolt meg Baal előtt, és minden szájat, amely nem illette csókkal”, úgy az a mai, magát az egyetlen igaznak tartó is biztos lehet abban, hogy Isten rajta kívül elegendő embert „hagyott életben”, aki „nem hajolt meg Baal előtt”, és ezért nincs egyedül. És minél nagyobb a gonosz hatalma, minél teljesebb látszólagos győzelme, ezek az igaznak megmaradtak létükkel azt bizonyítják, hogy Sátán gonoszsága nem érte el célját. Talán ezen igazak hűsége az, ami a mai végletekig vallástalan, szentségtörő világban Isten legyőzhetetlen dicsőségét hirdeti.

A világ folyásában nyilván soha, de korunkban egészen biztosan nem a történések maguk a döntők, hanem az embereknek e történésekre adott válasza, e történésekkel szembeni viselkedése. Minden időben azok voltak a szentek, akik ellene mondtak koruknak, még akkor is, amikor koruk hivatalosan még keresztény volt. Ma, a teljes sötétség és káosz korában ezerszeres fontosságot nyertek a keresztények válaszai a világ történéseire. Ha ezek a válaszok ellene mondanak, szembeszállnak e világ sötétségével, visszautasítják e világ csábításait, akkor ez egyúttal azt jelenti, hogy aki nem fogadta el e világ fejedelmének törvényeit, ahhoz már közel van Isten országa, sőt, abban már megvalósult Isten országa. (Lásd Lk 10,10-11: „De ha betértek valamelyik városba és nem látnak titeket szívesen, menjetek ki az utcára és mondjátok: Még a port is lerázzuk, ami városotokban a lábunkra tapadt, de azért tudjátok meg: Közel van az Isten országa.”)
     És ahol, akiben Krisztus kegyelmének segítségével megvalósul Isten országa, ott van ma Krisztus Egyháza. Aki ma is ellenáll a világ csábításának, és hű marad Krisztus tanításához, annak viselkedésében, a gonosszal szembeni kitartó ellenállásában, harcában Krisztus Egyházának ereje, lelkülete, élete valósul meg.

Mindazonáltal még ha az ilyen ember biztos is lehet abban, hogy töretlen hűségével nincs egyedül a világban, abban már kevésbé bízhat, hogy a hűek maradtak létszáma lehetővé tesz bármilyen emberi megoldást e hitehagyott világ megtérítésére, vagy az Egyház megmentésére. Myra Davidoglou 1991-ben „Isten azért pusztította el Szodomát, mert nem volt benne még tíz igaz ember sem” című írásában figyelmeztetett: „Isten szemében bizonyára jelentősége van az igazak számának. Ha egy nép vétkei és gaztettei olyan nagyok, hogy már az égre kiáltanak, néhány istenfélő és kifogástalan hívő nem elegendő arra, hogy ettől a néptől elháruljon az isteni büntetés. Emlékezzünk az Úr Ezekiel prófétának mondott szavaira: »Emberfia, ha egy ország hűtlenséggel vétkeznék ellenem, s kinyújtanám ellene kezemet, összetörném kenyere botját, éhínséget bocsátanék rá, s elpusztítanék embert és állatot; ha ebben az országban ott volna ez a három férfi: Noé, Dániel és Jób, ezek az emberek igaz voltukkal csak magukat mentenék meg. … Ha pestist küldenék erre az országra és vérrel áradna ellenük haragom, s kiirtana embert és állatot, ha ebben a városban ott volna Noé, Dániel és Jób – amint igaz, hogy élek, mondja az Úr, az Isten –, sem fiaikat, sem lányaikat nem mentenék meg, csak a maguk életét mentenék meg igaz voltukkal.« (Ez 14,13-14/19-20)”.
     Nagyon valószínű, hogy e világ már visszafordíthatatlanul hátat fordított Istennek, és Sátán engedelmes követője lett, ami azonban még fontosabbá teszi azt, hogy a hűséges lelkek a végsőkig kitartsanak, bízva Urunk Jézus Krisztus ígéretében, hogy az igazak „kedvéért megrövidülnek” e napok.

Isten dicsőségét tehát ma úgy szolgálja valaki, ha minden erejével, lelkével, szívével igyekszik a hűségesek közé tartozni, nem törődve azzal, hogy hányan teszik ugyanezt; sőt, úgy viselkedve, mintha ő lenne az utolsó, azaz az a „választott”, akinek kitartásától a végső győzelem függ. És nem feledve Urunk Jézus Krisztus ígéretét: „Ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem menekülne meg egyetlen ember sem. De a választottak kedvéért megrövidülnek azok a napok” (Mt 24,22),

2. Kérdés: Hova lehet szentmisére járni?

A szentmisén való rendszeres részvétel, a szentségek fogadása: gyónás, áldozás, (normális esetben) a katolikus lét nélkülözhetetlen velejárója, melyek saját hibából való elmulasztása súlyos bűnnek számít. Ugyanakkor a nem katolikus kultuszokon való részvétel még az előzőeknél is súlyosabb bűnnek, azaz bálványimádásnak számít, ami olyan súlyos vétek, ami alól a korai keresztények szerint még a gyónásban sem lehet feloldozást kapni! A vasár- és ünnepnapokon való szentmise-látogatás, valamint a szentségek legalább évente egyszeri fogadása az Egyház parancsai közé tartozik. E parancs alól azonban egyfelől lehet felmentést kérni, másfelől elég sok olyan helyzet adódik az életben, melyekben e parancs teljesítése lehetetlenné válik, amit az Egyház is kénytelen tudomásul venni. Számos ilyen helyzet adódhat és adódott is a történelem folyamán: börtön, üldözés, szórványban, távoli missziós területen való élet stb.
     A bálványimádás tiltása viszont isteni parancs, súlyos szentségtörés, és olyan törvény, amit mindig és mindenhol be lehet tartani. Krisztus hívének önként soha, semmilyen körülmények között nem lehet olyan istenkultuszon részt venni, mely nem katolikus. E törvény alól nincs felmentés, hiszen betartása nem függ a külső körülményektől.

Egy istentisztelet akkor katolikus, ha a misét bemutató pap egészen biztosan érvényesen felszentelt pap, és a rítus, amit bemutat, egészen biztosan érvényes katolikus rítus. Minden más esetben fennáll az a veszély, hogy a jelen levő hívő a bálványimádás halálos bűnébe esik. Ezért az e két feltétellel szembeni minden megalapozott kétely egy katolikus számára megtiltja az ilyen kultuszon való részvételt.
     Ugyanakkor az ismert okok miatt e két feltétel teljesülése ma a világon csak nagyon-nagyon kevés helyen adatik meg. A NOM-ban „felszentelt papok” bizonyára nem Krisztus papjai, az ú. n. tradícióból jött papok közül pedig sokak „felszentelésének” érvényességével szemben alapos kétely merül fel. (Az előzőekkel kapcsolatban lásd az új szentelési rítusok érvénytelenségéről szóló összeállítást, az utóbbiakkal kapcsolatban pedig az „Érvényesen szentelt püspökök?” című cikket.)

Aki ismeri e kételyeket, az nem bújhat ki a döntés felelőssége és meghozott döntésének következménye alól. Annak meg kell fontolnia, hogy mennyire veszi komolyan Istent, és mennyire tartja halálos véteknek a bálványimádás vétségét. Isten csak addig menti fel e döntés szükségessége alól, ameddig önhibáján kívül nem áll rendelkezésére elegendő adat e komoly vádak és kétségek megismerésére.
     A misemulasztás súlyos bűn, a bálványimádás halálos bűn, és közvetlenül Isten szentségét sérti. A misemulasztás viszont csak akkor számít bűnnek, ha a mise egészen biztosan hithű katolikus, ha azt az Egyház érvényes rítusában, érvényesen felszentelt pap közreműködésével ünneplik. Ezért igencsak megfontolandó, az örök üdvösség számára döntő probléma annak eldöntése, hogy egy katolikus hova járhat még szentmisére.
     Ezen okok miatt, vagyis üdvösségük érdekében, a híveknek joguk van, illetve lenne ahhoz, hogy a szedesvakantista papok szentelésének körülményeit megismerhessék. Sajnálatos módon mégis ritka az a szedesvakantista közösség, mely a hívek eme jogos kívánságának eleget tesz. E ritka kivételekhez tartozik egy, az angliai Kent grófságban székelő CRSA (The Canons Regular of Saint Augustine) nevű közösség, melynek kezdőlapján – http://tridentinerite.org/episcopal-succession/ – feltüntetik püspökük, Msgr Michael French felszentelésének körülményeit. A volt FSSPX-es papokról nem tudni, hogy sub conditione utánszenteltették-e magukat, vagy ebben is követik egykori szellemi atyjukat, és nem is foglalkoznak ezzel a kérdéssel.
     Ily módon e probléma – hova lehet még szentmisére járni – gyakorlati megoldása még nehezebb, mint az elmélet tisztázása. A honlap egyik négy évvel ezelőtt feltett, Ketteler püspök: „A legfontosabb az egyértelműség” című írása már megpróbált választ adni e kérdésre, és az ott leírtak ma is érvényesek. Ehhez csak annyit lehet hozzátenni, illetve a fentiekből megismételni, hogy Isten jobban ismeri a Hozzá hűeknek megmaradtak szorongatott helyzetét, mint ők maguk, és aki a világ minden megtévesztése, a Sátán minden kísértése ellenére, saját emberi gyengesége legyőzésére Isten kegyelméért könyörögve, a lehető leginkább betartja Isten parancsait, a lehető leginkább Isten törvényei szerint élve a lehető leghűségesebben kitart Urunk Jézus Krisztus mellett, és életével, viselkedésével hangosan, határozottan, szakadatlanul ellene mond a gonosznak, azt Isten nem hagyja el, és egyedüllétében is megtartja kegyelmében.


Feltéve: 2017. augusztus 29.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA