Korunk a protestantizmus végterméke
dolgozat a protestáns lelkületről Maessen atya gondolatai nyomán
Írta: B.Élthes Eszter

Ahhoz, hogy az ember biztonságban érezze magát, hogy tudja, miért él egyáltalán, hogy ki ő, külső megerősítésre van szüksége. A gyerek szüleitől kapja meg azt a bizonyosságot, melyre egészséges lelki, szellemi növekedéséhez feltétlenül szüksége van: a szülők mondják meg neki, hogy szeretik, hogy akarták, hogy megszülessen, és hogy éppen olyannak akarták, amilyen.

Amikor felnövünk ugyanezt a megerősítést megbízhatóan, tartósan, egyedül Istentől kaphatjuk meg. Csak Tőle, hiszen Ő az egyetlen, akiben a „változandóságnak” nyoma sincs. Krisztus azért – is – alapította a szentségeket, hogy ezt a bizonyosságot, amire az élet viharainak elviseléséhez feltétlenül szükségünk van, elnyerhessük. Ez a bizonyosság adja meg egyedül az erőt, hogy itt, a földi siralomvölgyben a nehézségeket, a betegségeket, a szellemi, lelki, testi nyomorúságokat megnyomorodás nélkül elviseljük. Hogy identitásunkat egyáltalán megszerezhessük, majd megőrizhessük.
     Luther felbukkanásáig ez az embereknek a rengeteg, számunkra elviselhetetlennek tűnő bajok ellenére, sokkal könnyebben sikerült, mint a mai kor „felvilágosult”, „érett”, a technika által kiszolgált, elkényeztetett, „önmegvalósításra” törekvő, és ezt a legigazságtalanabb törvényekkel el is érő emberének.

Mivel az ember nem csak szellemből, hanem anyagból is áll, sok mindenben valami „megfogható”, érzékelhető támpontra szorul. Krisztus parancsa, amit a katolikus vallás maradéktalanul megőrzött és vall, és híveitől elvár, egyértelmű és világos: a Tízparancsolat, az Egyház törvényei érthető és félremagyarázhatatlan megfogalmazásban tárják az ember elé, MIT ÉS HOGYAN KELL TENNIE. A bűnbánat szentségében, vagyis a feloldozás és az ezt követő vezeklés, jóvátétel és szentáldozás által megfogható, objektív bizonyosságot kapunk Istentől útravalóra. A katolikus, ha e parancsok szerint él, BIZTOS LEHET ABBAN, HOGY ÉRVÉNYESEK RÁ Krisztus ígéretei: „Aki szeret engem, teljesíti, amit parancsolok, és én üdvözítem őt. Aki engem megvall az emberek előtt, azt én is megvallom Isteni Atyám előtt. Aki követ engem itt a földön a szenvedésben, az részesedik odaát a dicsőségemben.”

Luther „új hite” nemcsak meggyengítette, de nyomtalanul el is törölte ezt a bizonyosságot. Azzal, hogy a bűnbánat szentségét (másik négy szentséggel együtt) eltörölte, megfosztotta az embereket a természetfeletti, a megbízható, a változhatatlan bizonyosságtól, attól a külsőleg is érzékelhető jelrendszertől, amely feketén-fehéren megmutatta, hogy az ember a helyes úton jár-e vagy sem. Luther követői csak önmagukból kaphatnának megerősítést, mintha a fuldokló saját magát akarná, tudná kihúzni a mélyvízből. Egy lutheránusnak saját magán kívül semmije sincs, amibe belekapaszkodhatna. Luther követelése: miszerint mindenkinek magában kell felkeltenie a bizonyosságot, hogy őt Krisztus megváltotta, gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Az ember saját magától nem kaphat bizonyosságot: ha ezt keresi, lehet belőle beképzelt, gőgös, felfuvalkodott, öntelt vagy éppen elbizonytalanodott, lelkileg megrokkant, vagy csak közönyös, a problémát feladó ember, vagy hivatásszerű kételkedő és vitatkozó, de lelkiekben egészséges, magabiztos, a helyét, feladatát egyedül is megoldani képes ember soha.

Kálvin felismerte, hogy Luthernek a pusztán a lelki belátásra építő vallása nem ad megoldást az üdvét illetően már itt a földön magát biztonságban tudni akaró ember számára. A bizonyosságot ezért ő máshol kereste és híveinek máshol ígérte: mégpedig a külső sikerben. A Szentírás hamis értelmezéséből kiindulva arra a megállapításra jutott, hogy az ember azért szenved, mert valami bűnt követett el. Ugyanazt feltételezte, amit Jób barátai vagy Krisztus tanítványai, akik, amikor egy vakon született emberrel találkoztak, ezt kérdezték Jézustól: „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Kálvin ezután vagy nem olvasta tovább Jézus válaszát: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei, hanem az Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk” (Jn 9,1-3), vagy ezt a kifejezést „Isten tetteinek kell rajta megnyilvánulnia” értette félre.
     Akár így, akár úgy, Kálvin arra a következtetésre jutott, hogy az ember, ha szenved, bűnei miatt szenved. Illetve, ami még ennél is károsabb hatású vélekedés, ha az embernek itt a földön valamilyen nyomorúsága van, az annak a jele, hogy Isten nincs vele megelégedve. Mivel az emberen Isten akarata lesz nyilvánvalóvá, ha sikertelen itt a földön, valójában Isten haragszik rá odaát.

Egyébként ezt az érzést minden ember megfigyelheti magán. Ha szenvedünk, akár lelkileg, akár testileg, a szenvedésünk azért annyira elviselhetetlen, mert a fájdalomhoz annak érzete társul, hogy ez soha nem is fog megváltozni. Az igazi kínt éppen ennek az örökkévalóságnak a képzete adja. Ráadásul, ha konfliktusunk támad a világgal, rögtön az az érzésünk keletkezik, hogy mindenki ellenünk fordult, nem szeret bennünket senki, és ezt azonnal annak érzete is követi, hogy így Isten sem szerethet bennünket.
     Igaz, hogy Jézust tanítványainak nagy része magára hagyta, de a számára legkedvesebbek, édesanyja: Mária, „a szeretett tanítvány”: János, „az apostolok apostola”: Mária Magdaléna, a kereszt alatt sem tágítottak mellőle. És, ha valaki, hát ő biztosan tudhatta, hogy Isten vele van. Kínjában, amikor istenségét teljesen levetkőzte, és ezáltal hozzánk a leghasonlatosabbá vált, mégis így kiáltott fel: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” (Mt 27,46)

Amikor az embert elárulják, fokozottan hajlamos arra, hogy eltúlozza a bajt, és úgy érezze, az egész világ ellene fordult. Ilyenkor nem elég egy-két jóbarát segíteni akarása, ilyenkor minden oldalról tanúságtételre, szolidaritásra vágyik. A szenvedés a bűn következménye, és ezért a gonosz lélek munkája. Ő az, aki ezzel az ördögi csellel az ember kétségbeesését olykor akár a végletekig is felfokozza. És mivel a kín nagyságát éppen ez adja meg, e téren lesz a szenvedő embernek a hit aktusára a legnagyobb szüksége: arra a tudatra, hogy Isten ilyenkor is (sőt ilyenkor a legjobban) szereti őt, és ha ő hű marad hozzá, ha türelmesen viseli a testi szenvedést, vagy ha lelki szenvedés érte, az igazság az ő oldalán van, akkor biztos lehet benne, hogy Isten megsegíti, erőt, kegyelmét adja neki a baj elviselésére és leküzdésére. Sőt, a katolikus hit tanítása szerint a remény, mint az egyik fő erény, olyan valami, amelyért minden hívőnek harcolnia kell, amit állandóan táplálnia kell magában, csakúgy, mint a hitet és szeretetet.

Egy katolikusnak „kötelező” hinnie és abban bíznia, hogy ha követi vallása parancsait, üdvözül. Erről vallása külső formái – a gyónás és szentáldozás – naponta meg is győzi. A protestánsok számára mindez hiányzik. Ezért tették fel a kérdést: Honnan tudom, hogy meg vagyok váltva? Luther azt mondta: „ha biztos vagy megigazult létedben, akkor meg is vagy igazulva”. Kálvin azonban külső alapokra helyezte a bizonyosságot: ha ISTEN KIVÁLASZTOTTJA VAGY, AKKOR E VILÁGBAN IS SIKERED VAN, SIKERED KELL LEGYEN.

Kálvin e tanítása nyomán vált a protestáns érzület jellemzőjévé, hogy egy protestáns elvesztette identitását: nem tudja többé magát azzal azonosítani, ami, hanem csak azzal, AMIJE VAN. És ebből következően annál fontosabb, annál jobb ember – és akkor a legbiztosabban megigazult – ha minél többje van, ha minél több evilági kincset birtokol, mind az anyagiakban, mind a szellemiekben. Így vált a SIKER a legfőbb protestáns értékmércévé.
     Pont a siker, ami az egyik leg-anti-katolikusabb fogalom. Mert kinek van, lehet sikere e földön? Igen ritka, szerencsés kivételtől eltekintve csak annak, aki az erősebb, a gátlástalanabb, az erkölcstelenebb stb. A jó, a szolid, az irgalmas, az alázatos, a nagylelkű, a menny ígéreteit a földi javaknál többre tartó és ezért többet tevő nem tartozik e világ sikeres, gazdag, földi javakban bővelkedő emberei közé. És a gyengék, az elesettek, a védtelenek, a kiszolgáltatottak pláne nem.
     E szellemi, lelki beállítottság hozta magával az ú. n. piacgazdaságot, a kapitalizmust, a profit, a pénz, a mindenáron sikerre törők világát. Ha nem is világos mindenki számára e folyamat, ma már– miután a katolicizmus feladta önmagát – az egész világ ennek a szellemiségnek a végterméke. Tévedés azt hinni, hogy a zsidó szellemiség volt a kapitalizmus megteremtője, nem ez, hanem a protestáns lelkület, a protestáns lelkiség-szellemiség irányítja a mai világot.

A protestantizmus megjelenése előtt az emberek nem akartak mindent kivizsgálni, aprólékosan megfejteni. De legfőképpen nem tették fel kötelességük teljesítése közben vagy a hit dolgaiban azt a kérdést: mennyire bizonyos ez a dolog, vagy mennyire használ ez nekem? És nem jutott eszükbe a protestálás, vagyis a tiltakozás. A protestantizmus nevében viseli lényegét: létjogosultságát egyedül a tiltakozás, a protestálás adja. Általánosságban kimondható, hogy ma már többnyire senki és semmi nem egyszerűen, pusztán önmaga, hanem minden és mindenki valaki, vagy valami ellen létező, valamivel szembenálló képződmény.

A puszta létezéshez nélkülözhetetlen a személynek az a tudata, hogy ő Isten gyermeke, Isten számára teremtett lény, aki önmagában egész, és értékes, megfogható valami. Ha Istent nem jó atyaként ismerjük, akkor képtelenek leszünk benne bízni, és akkor bajainkban nem lesz kihez fordulnunk. Minél elviselhetetlenebb és emberi aggyal felfoghatatlanabb a világ, ennek a bizalomnak annál erősebbnek kellene lennie. Csakhogy ezt a bizalmas gyermeki érzést a protestáns szellemiség, mely az egész világot, beleértve a katolikusokat is megfertőzte, kiirtotta az emberekből.
     Éppen ezért fontos, hogy tudjuk, miért is van mindez, hogyan jutottunk idáig, hogyan, mi által veszett ki belőlünk a katolikus ókor és középkor hegyeket megmozgató hite, bizalma. Mert ha ezt tudjuk, könnyebb ellene tennünk. Itt az idő, hogy felidézzük Krisztus szavait: „Aki Isten országát nem fogadja úgy, mint a gyermek, nem megy be oda.” (Lk 18,17) Vagyis a katolikus hit gyermeki bizalmat követel tőlünk. Olyan bizalmat, ami nem kérdezi állandóan az őt vezetőtől, hova megyünk, miért megyünk, meddig megyünk?
     Ezzel kapcsolatban egy személyes élmény. Négy idős rokonom közül három katolikus (volt), egy pedig megrögzött protestáns. A három katolikus, ha velük voltam, soha nem kételkedett abban, hogy jó, amit csinálok, hogy jófele vezetem őket, jót vásárolok nekik stb., holott egyébként mindhárman ideges, félős természetűek. Ezzel szemben a protestáns egy pillanatra nem szűnik meg aggódni, kérdezősködni. Egy percre sem képes elhagyni, nyugodtan rám bízni magát.
     E lelkületből következik az a protestáns hiedelem, hogy mindent magunknak kell megoldanunk. A protestánssá vált mai ember azt hiszi, hogy csak neki kell igazgatnia sorsát, a világot, ezért ügyködik szünet nélkül, ezért nem áll le, nem engedi Istent beavatkozni, működni a mindennapokban, ezért nem szerez magának időt a magányra, az Istennel való csendes személyes találkozásra.

Ilyenek vagyunk, ilyenekké váltunk mi is. Holott a katolikus lelkület ennek éppen az ellenkezője! A katolikusok csaknem két évezredig e hitben éltek: Isten adta, Isten vette el, legyen áldott az Ő neve! Legyen meg Isten akarata! Isten csak jót akarhat nekem, ha rá bízom magam, minden – még a látszólagos rossz is – csak javamra válik. Isten az, aki minden látszat ellenére, a gonosz minden hatalma ellenére a világ ura. Csak az történhet meg, amit Ő megenged. Ha ma is létünk elválaszthatatlan részévé tennénk ezeket a katolikus alapigazságokat, nem rokkannánk bele korunk megoldhatatlannak tűnő problémáiba! Annak gyökere, hogy a katolikus ügyintézés mindig bőven hagy magának időt a problémák elintézésére – bár ez a lassúság, megfontoltság manapság még a katolikusok számára is túlzásnak tűnik – abból a helyes hitből ered, hogy első sorban Istenre kell bízni a dolgok megoldását.
     Ehhez kapcsolódik a zsinati reform egyik első látásra ártalmatlannak tűnő újítása, amely pedig szintén napnál világosabban mutatja a katolikus Egyház protestantizálódását: a Krisztus Király ünnep Mindenszentek előtti vasárnapról az egyházi év utolsó vasárnapjára, az Utolsó Ítéletről, a evilág végéről szóló vasárnap utánra való áttétele. A naiv hívő nem is veszi észre, hogy ezzel is protestáns lelkületet ültetnek belé: nevezetesen azt, hogy Krisztus majd csak odaát, a mennyben fog uralkodni, most e világnak nem ő az ura!

Tévedés azt hinni, hogy a szenteket – a mi számunkra lefordítva, a katolikusokat – szereti a környezetük. A szentek életrajzírói – szerintem – nagy hibát követnek el, amikor ezt mesélik az utókornak. Az emberek, a tömeg soha nem szerette a közülük kiválóakat, a tőlük eltérőeket, hiszen azok puszta lénye figyelmeztetés, felkiáltójel saját lelkiismeretük számára. „Szent az, aki ellene mond a korának”, tartja a katolikus tanítás, márpedig a kortársak nem, legfeljebb az utókor – szeretik azokat, akik ellenük mondanak. „Legyen bátorságotok, szembe úszni az árral”, szólította fel az ifjúságot XVI. Benedek pápa 2007 nyarán Loretoban.
     „Ez megalázó minden jelenlevő számára”, vágta a fejemhez egy ismerősöm, amikor a közös étkezés előtt keresztet vetettem magamra, miközben magamban elmondtam az asztali imádságot. A kis Savio Szent Domonkos alig 150 évvel ezelőtt tányérjával felkelt az asztaltól, ha úgy találta, nem tiszta szívű, igaz katolikus ül szülei asztalánál. Kíváncsi vagyok, mit kapna ma az a katolikus, aki ilyet merészelne tenni? Hiszen ennél sokkal kevesebb „sértésért” is – például, ha nem néz meg valamilyen erkölcstelen filmet, nem vesz részt ilyen fecsegésekben, nem jár ilyen társaságba, nem hallgatja meg ilyen emberek véleményét, pláne nem a számára szent dolgokról, hogy csak néhányat említsek egy mai katolikus „bűneiből” – azt vágják a fejéhez, hogy beképzelt, gőgős, nagyképű, „farizeus”, akiről mindenkinek csak rossz véleménye van, mert mindig azt hiszi, hogy csak neki lehet igaza.
     A mai világ igenis kiveti, megrágalmazza, ellehetetleníti a katolikus, hitéhez következetesen ragaszkodó embert. Első sorban azt nem bocsátja meg neki, hogy tántoríthatatlanul állítja, hogy a katolikus vallás az egyetlen igaz vallás és a katolikus Egyház az egyetlen igaz egyház, és hogy az igazság egy és oszthatatlan. Aki ilyet hangosan ki mer mondani, azt egész környezete megutálja, sőt előbb-utóbb bíróság elé állítja. És mivel korunkban csaknem minden család vegyes-vallású, az ilyen még saját családtagjaival is állandó konfliktusban él. És ezt elviselni emberfelettien nehéz, sokkal nehezebb, mintha csak az ellenségek támadnák. A világ gonoszságát csak azok élik át sértetlenül, akiket otthon megértő fülek várnak. De melyik hagyományhű katolikus számíthat manapság ilyenre?

Ráadásul a világ szerint az is a katolikusok „gőgjét” mutatja, hogy a katolikus nem vitatkozik. Környezete talán ezt tudja neki a legnehezebben megbocsátani. Az egyházatyák, egyháztanítók vitatkoztak, a zsinatok résztvevői vitatkoztak, egy katolikus azon, amit tőlük tanult nem vitatkozik. A világ ezért tartja őket beképzeltnek. Szent Bernát vitatkozott Abelárddal, Aquinói Szent Tamás vitatkozott a ferencesekkel – de a bíró mindig egy harmadik volt! Elsősorban nem egymást akarták meggyőzni, hiszen tudták, hogy ezt – szinte biztos, hogy – nem lehet, hanem egy pártatlannak akarták bebizonyítani, hogy az ő tanításuk a helyes. És a pártatlan döntött a felhozott érvek alapján, csakúgy, mint egy evilági bíró a bíróság előtt megjelent pereskedők között. Hiszen azok éppen azért fordulnak harmadikhoz, mert két saját igazában hívő ember vitája teljesen terméketlen, soha nem vezethet megoldásra. Az első, aki ezt az egyszerű, „józan paraszti ésszel” felfogható igazságot felrúgta, Luther Márton volt. Hiába vesztett el minden nyilvános hitvitát, jelenlevő diákjai a vállukra kapták és addig kiabálták, hogy Luther a legnagyobb és neki van igaza, amíg mindenki el nem felejtette, hogy a pártatlan bíróság ezt nem így ítélte meg.

Hogy mit tehet mindenezek ellenére egy hitéhez rendületlenül ragaszkodó katolikus? Nos, fel kell idéznie magában azt az evangéliumi tanítást, amit szenvedéstől irtózó természete állandóan elfelejtetni próbál vele, és amire – csakúgy mint én – többnyire csak akkor kezd el emlékezni, amikor az őt ért sértések, ütések tömege elől már sehova nincs menekülnie. Úgy gondolom, először is a katolikusnak azt a tudatot kell magában felerősítenie, hogy Istennek sokszor valóban az a szándéka vele, hogy ránevelje, egyedül csak Őrá számíthat – vagyis ne is keressen e világban megértést, segítséget másoktól. Azután ismerni kell a veszélyt, mert csak akkor tud ellene védekezni. Harmadszor, Szent Pál tanítását kell eszünkbe vésni: „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.” (Ef 6,12)
     Ez a tény, vagyis az, hogy valójában nem emberek, hanem a Sátán és angyalai ellen harcolunk, Jézus szavai alapján – aki megmondta, hogy az utolsó időkben a gonosz még erősebben fog támadni, mint bármikor, mert érzi, hogy közel a vége – korunkra fokozottan érvényes. De a lelkekért dúló harcot, mert végső soron minden evilági harcnak, tehát a mienknek is ez a célja és értelme, nem mi vívjuk, hanem Jézus, királyunk és vezérünk, aki a keresztfán minden bűnünket, bajunkat magára vette.
     Ha tehát a katolikus elcsügged a gondok alatt, ha úgy érzi, harca elviselhetetlenül nehéz – de természetesen igaz, Istennek tetsző, az Ő parancsa szerint való –, akkor csak arra az igazságra kell magában gondolnia, hogy az adott harcot valójában nem ő vívja, hanem Jézus, és ha ő kitart, akkor, Szent Pál szavai nyomán, Jézus kínjait enyhíti egy kissé. Ha nem ezt teszi, akkor úgy cselekszik, mint az a katona, aki a háborúban magára hagyja vezérét és megfutamodik. Nekünk, katolikusoknak az is a hitünkhöz tartozik, hogy EGÉSZEN BIZTOSAK VAGYUNK ABBAN, HOGY JÉZUS FOG GYŐZNI. Tehát, akárhogy néz is ki a világ, akárhányszor nyer is csatát az ellenség, veszít látszólag az igazság, HITÜNK CSAK AKKOR IGAZ, TELJES, ha bizalmunk töretlen marad, és ezért kitartunk Jézus mellett. Hiszen bolondok lennénk, ha a biztos győzelem tudásának ellenére részsikerekért a vesztes mellé csatlakoznánk.
     Ha minden minket ért bántásra, bajra magunkban azonnal hozzátesszük, hogy „ha ezt szó nélkül, alázattal eltűröm, akkor ebben a pillanatban egy Jézust ért ostorcsapást vállammal kicsit tompítok”, a szenvedés rögtön értelmet nyer és így elviselhetővé, sőt „kedvessé” válik.

Befejezésül egy kedves történet: mikor Avilai Nagy Szent Teréznek egy látomásban Isten a keresztre mutatva azt mondta, hogy „látod, így bánok a barátaimmal”, a szent rávágta: „Ah, Istenem, hát ezért van olyan kevés barátod.”


vissza

a PROTESTANTIZMUS oldalra                              a KEZDŐLAPRA