Szelídség a formában, keménység a tartalomban
A Szent X. Pius Papi Közösség szentévi zarándoklata és ennek következményei

(Megjelent a Szent Margit Lap 58. számában)

A Papi Közösség múlt augusztusi (2000 augusztusi) római zarándoklata nem maradt reakció nélkül. Habár a sajtó csak késlekedve és mellesleg számolt be róla, ezt a zarándoklatot a Vatikán munkatársai különös figyelemmel kisérték. A zarándoklatot követően a „30 Tage in Kirche und Welt” című havilap interjút közölt a Papi Közösség általános rendfőnökével, Bernard Fellay címzetes püspökkel. Bár lényegét tekintve semmi újat nem tartalmaz, ezt az interjút az újság és néhány „konzervatív kör” mégis „a közeledés jelének” tekintette. Az interjú „Ha hív a pápa, jövök, igen, futva jövök” címet viseli. A kérdések és válaszok a Pius Közösség és a Róma közötti viszony kérdése körül forogtak. Ebből arra lehet következtetni, hogy a zarándoklat jelértékű volt, és megdöbbentette azokat, akik egy „kiközösítés” hivatalos verziójához ragaszkodnak: mert hogyan kell érteni azt a tényt, hogy „kiközösítettek” Rómába zarándokolnak, és ezt a zarándoklatot minden megfigyelő „példaszerűnek” minősíti? A Pius Közösség súlyt helyez arra, hogy Rómába zarándokoljon, hogy ezzel megvallja katolikus hitét, de egyúttal eltökéltségét is, mellyel e hitéhez – úgy mint eddig – továbbra is ragaszkodik, és mellyel bizonyos „előnyök” kedvéért sem hajlandó kompromisszumokba bocsátkozni. A Péter Közösség negatív példája mindenki számára látható.
     A sedisvakantisták számára ez a zarándoklat természetesen indokul szolgált annak a rémhírnek kitalálására, miszerint a Pius Közösség „elárulta” híveit, és a „mit sem sejtőket visszavezeti Rómába”. Erre azt kell válaszolni, hogy a sedisvakantizmusnak alapelveiből fakadóan el kell vetnie egy ilyen zarándoklatot. Ezt a vélekedést azonban se Lefebvre érsek, se püspökei, se a Pius Közösség más mértékadó papja nem osztotta soha. Ez a Pius Közösségnél egész egyszerűen nem képezi vita tárgyát, hiszen náluk ez érvényes: „Tradidi quod et accepi”.

Most térjünk rá magára az interjúra. Először azt kérdezték, a Papi Közösség miért rendez ilyen zarándoklatot. Vajon nem ellentmondás, egyfelől „kiközösítve” lenni, ugyanakkor Rómában elnyerni a jubileumi búcsút. A rendfőnök válasza: „Én nem tekintem magamat kiközösítettnek. Ez a kiközösítés nem érvényes. Éppen ezért azt gondolom, hogy fontos volt mindenkinek megmutatnunk, hogy katolikusok akarunk lenni és maradni. Ezen szándékunk jele volt a Szent Péter-beli imádságunk. Számomra nincs ebben semmilyen ellentmondás. A Vatikán emberei számára azonban nyilván nem így áll a helyzet: ők az egészet még ellentmondásnak látják. Holott a valóságos ellentmondás abban áll, ha hívő és hűséges katolikusokat kiközösítenek.”

Arra kérdésre, vajon a zarándoklat, miként ezt néhányan állítják, feltűnéskeltésre jelentett-e próbálkozást, Mgr. Fellay így válaszolt: „Egyáltalán nem. Mi római katolikusok vagyunk, és egy katolikus számára normális dolog a jubileumot megünnepelni.” – A jelenlegi pápa (II. János Pál) értékelésének kérdéséhez a rendfőnök óvatosan, de precízen foglalt állást. „II. János Pálnak két arca van, melyek csaknem ellentmondanak egymásnak. Karol Wojtyla nagyon komplex ember. Az erkölcshöz, a családhoz és az abortuszhoz való hozzáállása hagyományőrzőnek állítja be. De olyan témákban mint az ökumenizmus és az evilághoz való kapcsolatok, messze eltér a tradíciótól. Mi boldogok vagyunk, ha a hagyományhű arcát látjuk, de a másik félelmet kelt bennünk. Én nem igazodom el Wojtylán, és néha talán a pápa maga sem.”
     Ezután arra mutatott rá Mgr. Fellay, hogy az Egyház misztérium, és nem csupán emberi organizmus.

Természetesen nem hiányzott az a kérdés sem, vajon szándékában áll-e a rendfőnöknek a pápával találkozni. Ő azonban leintette ezt: nem nagybetűs címek előidézése a szándéka, hanem az Egyház helyzetéről való eszmecsere. Az ismétlődő kérdésre, miszerint egy direkt beszélgetés nem egyengetné-e az utat egy párbeszédhez, Mgr. Fellay így válaszolt: „Ezt nehéz megmondani. Talán, de én ebben nem vagyok annyira biztos. Döbbenettel tölt el, ha nézem, mi történik manapság az Egyházban, ha látom, miként működik a római kúria.” – Végezetül arra kérdésre, mit tenne, ha a pápa magához rendelné, a válasz így hangzott: „Ha a pápa hív, jövök. Azonnal. Igen, futva jövök. Ez biztos. Engedelmességből. Az Egyház feje iránti gyermeki tiszteletből.”

A kérdező meglepettnek látszik, mert ő azt feltételezte, hogy a Papi Közösségben a „sedisvakantizmushoz hajló tendenciák” vannak (milyen nehéz is, az „igazi középutat” őrizni!). – A rendfőnök mindazonáltal reálisan mutat rá, hogy a helyzet minden egyes témában a megítélés bizonyos intervallumát teszi lehetővé. Ezáltal megelőzi azt az argumentációt, mellyel „balról” és „jobbról” (a sedisvakantistáktól és a Péter Közösségtől) mindig újra előhozakodnak, mintha a Pius Közösségen belül kibékíthetetlen ellentétek állnának egymással szemben, pápához hű és pápával ellenséges tagok képében. Hogy nem így van, ezt így szögezi le: „Talán nem könnyű viselkedésünket megérteni. Ezért még egyszer összefoglalom: számunkra egyetlen Egyház létezik, és ennek feje e világon a pápa. Normális dolog, hogy imádkozunk a pápáért, még akkor is, ha nem örülünk mindennek, amit tesz.”

A következő válaszokban Mgr. Fellay felsorolja, hol vannak a differenciák Rómával. Ilyen címszavak mint „ökumenizmus” és „II. Vatikánum” hangzanak el: „A probléma a következő: jogunk van-e ezekről a dolgokról beszélni, vagy azt, aki ezt teszi kizárják az egyházi közösségből? A II. Vatikáni Zsinat sajnos sokaknál zavarodottságot hagyott hátra.”
     A rendfőnök arra a központi szerepre mutat rá, melyet a „tridenti mise” engedélyezése játszik. Véleménye szerint ez Róma részéről a jóakarat döntő jele lenne, mely megváltoztathatná az egyházi klímát. „Minden más lenne, ha nekünk és mindenkinek, aki ezt kívánja, megengednék azt a misét ünnepelni, melyet az Egyház mindig ünnepelt.”

Figyelemre méltó, hogy Róma jelenleg sokat törődik a Szent X. Pius Papi Közösséggel. Ez azzal függhet össze, hogy már magában Rómában sem lehet figyelmen kívül hagyni az egyházi bomlást, habár annyira még nem mentek, hogy ennek okait is felismerjék, vagy pláne kimondják. Ebből egy kétértelmű szituáció áll elő, melynek hű képét adja például a „Dominus Jesus” körlevél: egy kísérlet a kinövések lemetszésére a II. Vatikánum elveinek egyidejű fenntartása mellett. A mostani folyamatokat arra lehet visszavezetni, hogy néhány hibát és tévedést konzekvenciájukban felismernek, de okaikban nem; más szóval, a következményeket szeretnék felszámolni anélkül, hogy a kiváltó okokat megszüntetnék. Ez sajnos nem az a mód, mely sikert hozhat, számunkra azonban ok arra, hogy Krisztus példájára a pápáért így imádkozzunk: „Simon…, én könyörögtem érted, hogy meg ne fogyatkozzék hited, és te egykoron megtérvén, megerősítsd testvéreidet.” (Luk 22,32)


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA